A kedd is legalább olyan izgalmasan alakult, mint a korábbi napok, pedig a férfi nemzeti válogatott nem is játszott meccset – ellenben a hazaút során kiszurkolta, hogy Svájc győzzön Kazahsztán ellen is, így pedig az általunk is legyőzött eurázsiaiak előtt bennmaradtunk az elitben! Útinapló immár nem (csak) Herningből, hanem Amszterdamból, Budapestről és a fellegekből.
Hajnalban azt mondtuk, az utolsó naplóbejegyzésünk következik Herningből – azt viszont egy szóval sem állítottuk, hogy nem lesz ráadás a hazaérkezésről.
…és hát van is miért írni még, nem nehéz belátni, mégiscsak olyat vitt véghez a férfi nemzeti válogatottunk idei eresztése, ami még egyiknek sem sikerült: bennmaradt az elitben!
Persze ehhez kellett némi segítség.
Megnyertük a kritikus meccset
A perspektívához némileg visszább kell lépdelnünk az időben, úgy egy napot.
Hétfő késő este, a Norvégia elleni lefújás után kifejezetten bosszantó volt, hogy az északiak szétbulizták az öltözőpavilont, de úgy istenesen: bömbölt az olasz popdiszkó, majd minden más, és a mellettünk ülő szavát sem lehetett hallani.
Eközben a mieink csócsálták az eredményt, hogy ez meglehetett volna, ha nem a hetedik meccs tíz nap alatt, nem a második 24 óra alatt, ha bemegy az a kapuvas, ha…
Ráadásul mindenki tudta, a papírforma alapján így is bekövetkezik, ami szerencsére be is következett, a bennmaradás – csak egy nappal később. Ez a spét viszont megfosztotta a csapatunkat az azonnali ünnepléstől, attól, hogy a pályáról lejövet ugyancsak és teljes joggal kiünnepelje magából az egész szezon terhét, és mindenek felett a fantasztikus befejezését.
Pedig nagyjából ugyanazt csináltuk, amit az északiak: megnyertük a kritikus meccset.
Mindegy, ha a modern kori első A-csoportos válogatottunk csapatkapitányának, Kangyal Balázsnak a filozofikus világlátását kikölcsönözzük, talán még nem tartunk ott, hogy aznap ünnepelhessünk, a hokiistenek még várnak e keggyel.
Mindenki ugyanazt nézi
Mindenesetre a hétfő este az utolsó mérkőzés 20:20-as kezdése miatt is nyilván az éjszakába nyúlt, aztán persze kicsit el is engedte magát a társaság, mégiscsak nyolc-kilenc havi kőkemény munka ért véget. Ám nem volt ez olyan dorbézolás, mint a történelem néhány szabálytalanabb időszakában – ez már nem fér bele.
Miként a szövetségi kapitányunk, Majoross Gergely hivatalba lépésekor és azóta számos alkalommal, legutóbb tegnap este is rögzítette: a válogatott nemcsak a legjobb játékosaink összessége, hanem példa is mindenki számára, ekként pedig minden egyes tagja példamutató hozzáállást és viselkedést köteles mutatni.
Úgyhogy reggel nyolckor mindenki ott ült a buszon, cuccok a csomagtartóban és irány a Jyske Bank Boxen a hokiscuccokért, majd a reptér Billundban, hogy Amszterdamon keresztül hazatérjen a küldöttség.
Azt persze tudtuk, hogy a holland metropoliszban, egyszersmind a világ egyik legforgalmasabb repülőterén, a Schipholon mi nemhogy bámészkodni nem fogunk, mindenki egyazon közvetítésre mered majd: a Svájc–Kazahsztánra.
Késés késés hátán
Namost a németalföldi talajfogás után az első internethez jutó tag száján kicsúszott, hogy „vezetnek a kazahok, na…”, majd a kiszállás és a transzfer során ki-ki bepöffentette a maga közvetítését mobilon, táblagépen, laptopon.
Egy idő után Szathmáry Simon körül gyűltek a legtöbben, mert ő valahogy befogta a cseh kettőt, amely előrébb járt mindenki másnál, így már nagyjából egy kupacban kiáltottak a fiúk az egyenlítő gól láttán.
Közben a táblára kiírták, hogy 12 perces késéssel startolunk, ami azért volt fontos, mert így eldőlt, hogy feltehetőleg még az amszterdami betonon leszünk a lefújáskor. Már a beszállításnál tartottunk, amikor ténylegesen jó irányba fordultak az események. Egyesek már a fedélzeten lépdelve keresték a helyüket, amikor a cső végéből hangrobbanás jelezte: megvan a biztonságopt jelentő harmadik svájci gól!
Mire a társaság közepe megérkezett a gépre, már 4–1-nél tartottunk, aztán érkezett a megváltó dudaszó, és bennmaradtunk az elitben!
Ezt a KLM, illetve a reptéri személyzet azzal honorálta, hogy további 35 percig törölgetett valami olajszivárgást a gép jobb oldalán, emiatt a csomagok bepakolását sem lehetett befejezni – ami viszont lehetőséget teremtett arra, hogy Erdély Csanád csapatkapitányunk nyomban elhadarja, micsoda örömöt érez a csapat, hogy megőrizte tagságát a legjobbak között.
Meg, hogy túlélte a lábon kihordott szívrohamokat.
Vissza Svájcba!
A hazafelé úton megkíséreltünk kellő hangulatot teremteni, ám közbeszóltak a szigorú légiszabályok. A terv az lett volna, hogy a személyzet egy kedvesebb tagjával bemondatjuk, hogy történelmi tettet végrehajtó sportolók ülnek a széksorokban, továbbá kértünk volna egy kis zenét is.
Ez a zene az a jódlizgatás lett volna, amit a svájciaknak játszottak gólzene gyanánt. A tízesünk után furcsa? Lehet, de annyit hallottuk, hogy a fülünkbe mászott és a legutóbbi két napban azon vettük észre magunkat, hogy időről-időre valaki elkezdte dúdolni. Ha pedig már nem tudjuk megállítani, akár a sajátunkká is tehetjük! (A kifejezés angolszász eredetije egy zeneszövegből, a „Can’t hide it, you might as well embrace it” jobban leírja a dolgot.)
Szóval, a légiünneplés elmaradt, a földi viszont nem: nyilván megunhatatlan, ha tapsviharral fogadják az embert Ferihegyen.
Ha pedig már itt tartunk, hát, jövőre ismét drága helyre kell majd utazni. Viszont, ahogy a 2009-es svájci szereplés, úgy a 2026-os is történelmi lesz, hiszen sosem indultunk még úgy A-csoportos világbajnokságra, hogy a megelőző évben is ott szerepeltünk.
Most igen.
A KORÁBBI RÉSZEK:
10. nap
9. nap
8. nap
7. nap
6. nap
5. nap
4. nap
3. nap
2. nap
1. nap
0. nap
-1. nap
