Budapesten rendezték a Nemzetközi Jégkorong Szövetség edzőbizottságának tanácskozását. Ezen részt vett Tom Renney, a kanadai szövetség elnök-vezérigazgatója, akivel a magyar hokiról, Majoross Gergelyről és az NHL-ben töltött időszakáról is beszéltünk.
Mennyit tud a magyar hokiról?
Nem hiszem, hogy lenne még egy ország, amely elszántabb és olyan gyorsan fejlődik, hogy elfogadott hokinemzetté váljon, mint a magyar. Mindenkinél jobbak ebben. Felfigyeltek rájuk az IIHF-nél és az én környezetemben is.
Ki lehet a példa a magyarok számára, hogy eljussanak a következő szintre?
Svájc egy olyan ország, amelyet meg lehet próbálni felülmúlni. Magyarországon megvan a vezetés, amelyet követni lehet. A politika tudja, mennyire fontos a sport, mennyire fontos aktívan élni, és hogy a hokival mit lehet elérni. Megvannak a források, hogy a sportot népszerűvé tegyék. A játékosok száma már az eddigi intézkedések hatására is emelkedett.
Mit gondol Majoross Gergelyről és az IIHF-ben végzett közös munkáról?
Gergely egy igazi vezér a hokiban, nemcsak Magyarországon, hanem az IIHF-nél és az edzői bizottságban is. Játékosként és edzőként már nagy tapasztalatot szerzett, a vezetői pozíciókban is megállja majd a helyét. Nagy hatással van mindenre, bármivel is foglalkozik, fontos szerepe van a hoki fejlődésében Magyarországon.
Milyen tapasztalatai vannak a magyar hokiról?
Az NHL lockout idején Prágában készültünk a vb-re, és játszottunk egy felkészülési meccset a magyarok ellen. Nagyon jó meccs volt, élveztük a szurkolók biztatását és tetszettek a látottak. Valahogy ismerem Magyarországot, hiszen látom az itteni szenvedélyt Gergelyen keresztül.
Mennyiben volt más az a világbajnokság, mint amikor a legjobbak állnak a rendelkezésre?
Nagyobb merítési lehetőséggel rendelkezünk, az nem egy olimpiai szintű csapat volt, de egy világklasszis igen. Mindannyian azt szeretjük látni, ha a legjobbak küzdenek egymással. Ha a legjobbjainkat küldhetjük a jégre, az izgalommal tölt el – ez nem mindig jár sikerrel, de akkor igen, és hálásak voltunk érte.
Háromszor menesztették az NHL-ből. Melyik volt a legfájdalmasabb?
Az edmontoni, egyértelműen. Szerettem Vancouverben dolgozni, mivel Brit Columbia a hazám, szerettem a Rangersnél dolgozni, ahol öt évig sikeresek voltunk. Edmontonban fiatal csapatom volt, és tovább szerettem volna fejleszteni őket. Megtaníthattuk volna őket, hogyan lehet nyerni. Ez volt a legnagyobb csalódás. New Yorkban éreztem a legjobban magam, mivel nem számítottak arra, hogy sikeresek leszünk, de győztünk. A saját teljesítményemmel pedig Vancouverben volt a legkevésbé elégedett.
A karrierje során ki volt az a játékos, akivel a legszívesebben dolgozott együtt?
Én voltam 1994-en a kanadai csapat edzője a lillahemmeri téli olimpián. Nem számított arra senki, hogy éremért harcolunk majd, de az egyik legjobb döntőt játszottuk. Ez nagyon örömteli volt. Visszavezetni a Rangerst a rájátszásba hét év után először, első éves edzőként – az is nagyszerű emlék. Szintén nagy dolog volt megnyerni a Memorial Cupot a Kamloopsszal 1992-ben. Ha a játékosokat nézzük, akkor Scott Niedermayert mondom, a Hírességek csarnokának tagját, akit a Kamloopsban edzettem. Jó látni, hogy egy srác, akinek 16, 17, 18 éves korában vagy az edzője, bekerül a Hírességek csarnokába. Jaromir Jagr is kiváló hokis volt. Különleges volt a kapcsolatunk és az is, mind a mai napig. Joe Thorntonnal holtversenyben gólkirály lett abban a szezonban, amikor én voltam az edzője, és megnyerte a Lester Pearson díjat. Ez azért különleges, mert szerintem az emberek nem hittek Jaromirban akkor, hogy képes lesz erre. Azt mondja mindig, hogy az volt a legvidámabb szezonja. Henrik Lundqvist is nagyszerű karriert futott be, kiváló sportoló. Paul Kariyát szintén élmény volt edzeni az olimpiai válogatottban, ő is a Hírességek csarnokának tagja. Ez sok olyan játékos, akinél úgy tűnik, közöm volt a karrierjéhez, pedig igazából ők sokkal nagyobb hatással voltak az enyémre.
