Az Alba Aréna hivatalos „dupla megnyitóján”, a Norvégia elleni második mérkőzés szünetében már köszöntötték Magosi Bálintot, aki hivatalosan május 7-én, az MVM Dome-ban búcsúzik a válogatottól. A Fehérvár csatára 141 mérkőzést játszott a nemzeti csapatban, ahová elmondása szerint mindig felszabadultan érkezett. Mint mások, így mi is faggattuk őt pár kérdés erejéig a mérföldkő apropóján.
Nemrégiben egy interjúban fogadott fiaidnak nevezted Mihály Ákost és Németh Kristófot. Vannak még fogadott gyermekeid, vagy őket valamiért fokozottabban terelgetted az elmúlt idényben?
Nem is valamifajta pátyolgatásról volt itt szó, hanem a koromból kifolyólag próbáltam nekik minél többet segíteni az elmúlt időszakban, már csak azért is, mert egy sorban játszottunk, és emellett jó kapcsolatban is vagyunk egymással. Tavalyelőtt szinte a fél szezonban egy sorban voltunk, beleértve a rájátszást is, és elég jól sikerült szaladni együtt, aminek az volt az egyik oka, hogy mindig mindent meg tudtunk beszélni egymással. Idén kevesebbet játszottunk együtt, de a tanácsaimat most is elmondtam, csak rajtuk múlt, hogy megfogadják-e azokat. A köztünk lévő korkülönbség miatt hívtam őket fogadott fiaimnak.
Mikor érezted azt, amikor korodból kifolyólag már egy másik szerepkörben vagy a klubcsapatodban és persze a válogatottban is. Mikor érezted magad meghatározó játékosnak?
Nem tudom ezt pontosan megmondani, de az igazság az, hogy sosem tekintettem saját magamra meghatározó játékosként. Én csak mindig próbáltam önmagamat adni mind az öltözőben, mind a jégen. Ha ez nem sikerült, kérdőre vontam magam, ha meg sikerült, úgy voltam vele, hogy volt egy jó meccsem, függetlenül attól, hogy szereztem-e pontot vagy sem. Mindig a csapat érdekeit tartottam szem előtt fiatalabban és később is.
Mit gondolsz, mennyire lett halkabb a válogatott öltözője most, hogy már nem vagy ott, elvégre egy szószóló voltál, aki saját elmondása szerint is sokat beszélt.
Igen, mindenki egyetértene azzal, ha hangos játékosnak hívnám magam, de nem hiszem, hogy halkabb lett az öltöző, van ott azért egy-két olyan srác, aki tud abban a hangsávban beszélni, mint én.
A feszültséget vezetted le ezzel a karaktervonással?
Nem tudom, hozzátartozik a személyiségemhez, hogy kicsit hangosabb vagyok, de nem csak a jégkorongra kell feltétlenül gondolni. Ha egymással hülyéskedünk, akkor is hangos vagyok. Egyébként manapság már inkább a jégen jellemző ez rám, az öltözőben már kevésbé, ott inkább arra fókuszálok, mit tudok még hozzátenni a játékhoz én magam. A jégen viszont szeretem mutatni az utat a srácoknak.
Sok éven át voltál válogatott, nyilván nem lehet általános véleményt formálni a csapattársaidról, hiszen sok játékos megfordult a keretben. De talán a válogatott összetartásokra, tornák előtti felkészülésre mindig egy kicsit „hazamegy” az ember, igaz? Milyen volt ez a közeg?
Igen, amikor az egész szezonban nem látod azokat a srácokat, akikkel együtt játszol a válogatottban, akikkel igazából együtt nőttél fel, akkor mindig felszabadító érzés a találkozás, az újra egymásra találás. Ilyenkor van mit, egy egész szezonnyi pletykát átbeszélni, a nem együtt töltött idő tud történeteket kreálni. Szerencsés vagyok, mert akikkel a válogatottban jó kapcsolatban voltam, azokkal a magánéletben is jóban vagyok, többekkel rendszeresen találkozgatunk.
Kik a legjobb cimborák?
Bálizs Bencével, Pozsiékkal, Szirányi Bencével, Rajna Mikiékkel szoktunk találkozni, egy korosztály vagyunk, nagyon sokat játszottunk együtt, és egyben is maradtunk. Most, hogy visszavonultam a válogatottól, nem tolom el magamtól ezt a közeget, nem is tudnám. Egész életemben jégkorongoztam, és még most is ez a munkám, törvényszerű, hogy innen is kerülnek ki barátok.
Bálizs Bence vagy épp a „fogadott fiaid” épp a bolzanói világbajnokságra készülnek. Vasárnaptól ott ülsz majd a tévé előtt?
Természetesen igyekszem nézni az összes mérkőzést. Biztos nem leszek nyugodt, mert jobb játszani és együtt harcolni a többiekkel, hiszen akkor a feszültséget, az ideget ki tudom adni magamból. De jobb híján majd ugrálok és kiabálok a tévé előtt. Persze mindent módjával.
Mire számítasz egyébként, milyen előérzeteid vannak a vb-vel kapcsolatban?
A keret tagjainak a 98 százalékát ismerem, és tudom, hogy mire képesek, ha minden klappol. Ha mindenki a 100 százalékot tudja adni, és senkit nem hátráltat sérülés vagy egyéb negatív behatás, akkor egy nagyon sikeres világbajnokság előtt állhatnak. De ez tényleg egy nagyon sok összetevős dolog, sok múlik azon, milyen formában vannak a fiúk, mindenesetre a két norvég meccsen mutatott játék bizakodásra adhat okot.
141-szer szerepeltél a válogatottban. Melyik volt az első meccsed?
A székesfehérvári Pannon Kupán, a horvátok ellen játszottam először a felnőttválogatottban, meghatározó élmény volt, hiszen meglőttem az első gólomat is egyben.
Korábban az utánpótlás-válogatottakban már megtapasztaltad, mivel jár a válogatottság?
Az, hogy az utánpótlás-válogatottakban szerepet kaphattam az ott dolgozó kapitányoktól, mindig egy nagyon jó visszajelzés volt számomra, hogy valamit jól csinálunk. És ez mindig még több munkára sarkalt.
Ha akár azokból az évekből, majd aztán a felnőtt időszakból ki kellene emelni edzőket, kik voltak a legnagyobb hatással rád?
Az első junior vb-mre még az ifiből vittek fel, Romániában játszottunk, ahová Pék György és Dobos Tamás készített fel bennünket, őket ki kell emeljem, mert nagyon jól kiegészítették egymást. Jó volt a brigád is, fel is jutottunk, a következő évben pedig Rigában szerepeltünk a 88-89-es korosztállyal és sikerült bent maradnunk úgy, hogy legyőztük a briteket és a franciákat is, a végén pedig az éremért játszottunk, meghatározó élmény volt az a torna. Amikor először felkerültem a felnőttválogatottba, Ted Sator volt a szövetségi kapitány, mellette a dunaújvárosi edzőm, Jonathan MacCallum volt a másodedző, akivel remekül tudtunk együtt dolgozni. Sator mester egy fantasztikus kaliberű pali volt. Mindig megragadta a lényeget, nagyon jól menedzselte a válogatott körüli dolgokat, nagy hatással volt rám. Volt még pár edzőm, de amait kiemelnék, az a Kevin Constantine-Kiss Dávid páros szerepe. Duduval idén új szintre emelkedett a kapcsolatunk azzal, hogy láttam, hogyan dolgozik vezetőedzőként – nagyon jól egyébként. „KC”-től pedig rengeteget tanultam. Nagyon sokat köszönhetek neki a jégkorong-felfogásom alakításában, abban, hogyan lehetek még inkább csapatjátékos és mi az, amire fókuszálni kell. Minden apró részletre figyelt, mindent kielemeztünk, egy más perspektívát mutatott arról, hogy egy edző mire képes a csapatért, mekkora munkát képes beletenni, Az volt az alapelvárása, hogy csináljam meg 100 százalékban, amit kért, én meg úgy gondoltam, miért is ne tenném, ha ő ilyen energiát mozgósít, ennyi munkát tesz bele edzőként a mindennapokbna, úgy gondoltam, az a minimum, hogy én is erre törekszem.
A világbajnokságokra visszatekintve, melyik torna volt a legnagyobb élmény?
Egyértelműen a krakkói vb, ahol minden nagyon jó volt, kivéve a kaját, mert a lengyelek előszeretettel főznek kaporral, amit ki nem állhatok. A körítés, a stáb, a meccsek, a videóelemzések, minden klassz volt, mi játékosok jól éreztük magunkat és egymást, a jégen is minden klappolt, és hát megérdemelten is jutottunk fel. Ha csak meccset kell kiemeljek, kettő jut eszembe: a 2013-as budapesti vb-n a kazahok elleni 2-1-es kínkeserves diadal óriási élmény volt, a 2016-os szentpétervári vb-n pedig szintén nagy élmény volt legyőzni a fehéroroszokat, megszerezve ezzel az első A csoportos győzelmet.
Stílszerű volt a köszöntésed: Fehérváron, egy új csarnokban.
Önmagában az is elég hihetetlen, hogy szinte most lettem először válogatott, és már most ott tartunk, hogy visszavonulási ceremóniát rendeznek a tiszteletünkre, amire szeretettel várnak engem és a családomat. Mindenesetre az Alba Aréna illusztris hely lett, kíváncsian várom, hogy a Volánnak beköltözzünk és birtokba vegyük, és ezúton is köszönöm a kis ünnepséget, jól sikerült.
