Rákosi pajtás csókja, a 265-1-es gólkülönbség

2012.05.06. 02:10 |
Hokilegenda - akkor és most (32): Szabó Attila

Szabó AttilaAhogy a 109-es busz halad a kőbányai végállomása felé, úgy változik a városrészek arculata. A X. kerület látványosan elüt az óbudai indulóhelytől és még markánsabban a belvárosi megállók világától. Ez már a Deák Bill Gyula által oly sokszor megénekelt kemény vidék, a maga jellegzetes figuráival. Szabó Attilával a kőbányai buszállomáson találkozunk, riportalanyom oda jön le értem a zöld Suzukijával. Percek alatt eljutunk a csendes utcában álló – egykor Szabó Attila édesanyja családja tulajdonában lévő – házhoz, ahol valóságos terülj asztalkámmal fogad a Ferencváros csapatvezetője, mindenese.
Az úri vendéglátás mellett talán nem illendő rögtön a közepébe vágni, de mivel közös ismerősünk a lelkemre kötötte, hogy két sztorira okvetlenül kérdezzek rá, hát amolyan „jobb mielőbb túl lenni rajta” alapon csak előrukkolok a kéréssel: mesélje el, milyen is volt, amikor Rákosi Mátyás homlokon csókolta a Felvonulási tér dísztribünje előtt, s miért is sápadt el az Air Canada gép stewardesse, amikor a bizniszosztályon utazó magyar vendég, útban Calgary felé, sört kért tőle.
Attila jót mosolyog a kérdések hallatán, aztán belevág.
„1940-ben születtem, így a Rákosi-érában még általános iskolás voltam. Az akkori korszak szokásainak megfelelően úttörő lettem, és – szintén önkéntesen kötelezően – egy szakkörbe is jártam, ahol harsonázni tanítottak. Jött a május elseje, s minket szemeltek ki arra, hogy a Felvonulási téren díszsorfalat álljunk; nagyjából húsz méterenként helyezkedhettünk el egymástól. Egyszer csak a közvetlen közelemben megállt egy hatalmas, fekete Csajka, s kiszállt belőle Rákosi pajtás. Odasétált hozzám, megsimogatta fejem, majd homlokon csókolt. Nem is értem, miért éppen engem választott, hiszen akkor még nem is jégkorongoztam... A másik sztorinak annyi az előzménye, hogy a jégsportszövetség elküldött Calgaryba egy korcsolyaköszörűs tanfolyamra. Akkoriban Kozári Klárika volt a szövetség elnök asszonya, akivel korábban akadt egy afférom. A világhírű műkorcsolyázó házaspár, Oleg Protapopov és Ljudmila Belouszova Budapesten vendégeskedett, s épp akkor akartak edzésre jönni, amikor nekem még volt tréningidőm a csapatommal. Kozári Klárika lényegében utasított, hogy vonuljunk le a jégről, de én őt akkor még nem ismertem személyesen, s megmakacsoltam magam. Azt feleltem, majd levonulunk, ha lejárt az edzésidőnk. Aztán persze kiderült, kivel feleseltem, s fel voltam készülve rá, hogy rövid úton kirúgnak. Ám teltek múltak a napok, s nem történt semmi. Egy nap aztán jött a hír, hogy Kozáriné hivat. No, gondoltam, itt az edzői karrierem vége. Ehhez képest bejelentette: a szövetség engem küld ki Kanadába egy tanulmányútra, ahol egy magyar származású szakember vár majd. A repülőn tényleg a bizniszosztályra kerültem; talán tízen lehettünk összesen. Egy hölgy ült mellettem, aki egy ideig lelkesen magyarázott, ám néhány perc elteltével ráérzett, hogy egy kukkot sem értek abból, amit mond. Mi tagadás, így történt. De a továbbiakban legalább nyugtom volt. Egészen addig, míg fel nem bukkant az egyik légi utaskísérő, s arról kezdett el faggatni minket, ki mit inna. „Sört!” – vágtam rá, s bár furcsán nézett rám, egy pillanat alatt eltűnt. Majd megjelent egy hófehér férfiinggel, s kisvártatva felbukkant a kapitány is, akinek a szőrös mellkasa kivillant a zubbonya alól. Nos, kiderült. a stewardess a "sört" összekeverte a "shirt" szóval, ami inget jelent. Mivel fölös ing nem volt a készletükben, hogy ne okozzanak csalódást a kedves utasnak, a kapitány felajánlotta a saját ruhadarabját...”
Hogy az Air Canada históriás könyvében miként szerepel ez az eset, nem tudni. Ezért inkább ugrunk egy nagyot az időben, s arról faggatom házigazdámat, tősgyökeres kőbányaiként miként lett hokis. Azt mondja, mint oly sokszor az élete során, a szerencse mellé állt. Harmadik osztályos korában az egyik osztálytársát elvitték a szülei a műjégre, s ő is mehetett velük. Ez még a cipőtalpakat leszaggató kurblis korcsolyák időszaka. Az osztálytárs mellé a szülők fogadtak egy oktatót, a kis Szabó viszont kénytelen volt magától csetleni-botlani a jégen.
„A Városliget egy hokis számára a legjobb tanuló iskola, hiszen a ligeti jégen kevesen tartják be a közlekedési szabályokat. Bármikor bármilyen irányból felbukkanhat valaki, vagyis igencsak figyelnie kell annak, aki el akarja kerülni a csattanást.”
Az esések egy részét persze így sem lehet megúszni, de Szabó Attilának annyira megtetszett a jeges csúszkálás, hogy bérletet váltott, s attól kezdve minden nap elzarándokolt a Városligetbe. 37-es villamos, majd 75-ös troli – ki tudja, összesen hányszor ment végig oda-vissza ezen az útvonalon.
A lelkes korcsolyázgatásból nem lett volna törvényszerűen jégkorongozás, csak hát abban az időben a Városliget volt a honi hokiélet központja. Ott tartották az edzéseket, ott rendezték több ezer néző előtt a meccseket. A kis Attila is szájtátva figyelte a korszak sztárjait, akik közül elsősorban Kenderesy Balázs, Lőrincz Ferenc és Palotás János játéka nyűgözte le. Szabó papa viszont, aki a futball bűvöletében élt, s maga is lelkesen rúgta a labdát kőbányai fuvarozók csapatában, a KTK-ban, nem volt éppen elragadtatva, hogy a fiacskáját a legkevésbé sem hozza lázba a labdarúgás („Próbálkoztam én, de a labda mindig arra ment, amerre ő akart, s nem ahová én szántam...”), de mivel Attila egyik unokatestvére hasonló cipőben járt, nem volt mit tenni, belenyugodott a helyzetbe. Az ifjú Szabó pedig 1956 januárjában jelentkezett az FTC-nél, hogy márpedig ő hokis szeretne lenni. A gyorsaságával már akkor sem volt gond, villámként cikázott a jégen, a bottechnikáját ellenben enyhén szólva nem lehetett tökéletesnek minősíteni. Ráadásul az első edzésen rögvest eltörte a kezét. Margó György edzőt e hír nemigen rázta meg, s azt tanácsolta a vékonyka srácnak, használja ki a kényszerű pihenőt: egyen sok mákos tésztát, szedjen fel magára néhány plusz kilót, aztán majd a következő szezonban visszatérnek arra, érdemes-e egyáltalán próbálkoznia.
Csakhogy a történelem közbeszólt, s bizony úgy festett, nem lesz a következő szezonból semmi. 1956 októberében kitört a forradalom, s a szabadságharc napjaiban sok minden fontos volt, de a hoki nem. Már 1957 februárját mutatták a naptárak, amikor éledezni kezdett a sportág. Szabó Attila is kiment a műjégre, de mert Margó György kemény szavai korábban szíven ütötték, azt eldöntötte: a Fradiba nem megy vissza. Mivel néhány barátja hívta, szerencsét próbált az Építőknél. Gyorsan kiderült, hogy jól választott: az Építők hokisai közül a forradalom leverését követően többen nyugatra menekültek, így Attila néhány hónapnyi ifi szereplés után a felnőtt keretben találta magát. Ahol pedig hamarosaan összeállt a Szabó Attila, Jakabházy László, Horváth „Öcsi” trió.
„Igazán családias hangulatú egyesület volt az Építők. Nemcsak a jégen és az öltözőben értettük meg egymást, a szabadidőnket is szívesen töltöttük együtt. Több remek szakember keze alatt dolgozhattam, akik közül Pásztor György még lokálügyi szakértőnek is kinevezett. Ez a gyakorlatban azt jelentette, hogy a meccseket követően nekem kellett ajánlatot tennem, hol is töltsük az éjszakát. Választékban nem volt hiány: gyakran megfordultunk a Pipacsban, a Trojkában vagy éppen az Annában. De nem az volt a cél, hogy részegre igyuk magunkat, egyszerűen csak szórakoztunk, jól éreztük magunkat együtt. A csapaton belüli összetartáshoz még egy adalék: vasárnap délelőttönként szintén közösen jártunk a Ferenciek terén lévő templom miséjére. Mit mondjak, ezt már az illetékesek nem nézték igazán jó szemmel.”
Tegyük gyorsan hozzá: a szó mai értelmében vett profizmus akkoriban nem létezett. A játékosok munka vagy tanulás mellett hokiztak, igaz, különféle kedvezményekben azért részesültek. Szabó Attila a József Attila Gépipari Technikumba járt, pontosabban járogatott, mígnem a második évben megunták a hiányzásait, is kirúgták. Utána ipari tanulónak állt, szerszámkészítőnek tanult. Ezt az iskolát viszont el is végezte, és segédként a Kőbányán, a Liget utcai szerszámgépgyárban kapott állást. Ebben nem feltétlenül volt köszönet, mert egy ideig az édesapja volt a művezetője, aki – nehogy azt higgyék a szakik, hogy kivételezik a fiával – a legkoszosabb munkákat is a nyakába sózta.
„Akkoriban ennek persze nem örültem, de később, amikor a kisebb fiam, András edzője lettem, ugyanezt a módszert követtem.”
Bár az Építők nem tartozott a bajnokság közvetlen elitjéhez, Szabó Attilára felfigyelt az akkori szövetségi kapitány, Czerva László is, s meghívta a 19 éves fiatalembert a keretbe. Eljutott a tatai edzőtáborba is, ahol gyorsan jelentős népszerűségre tett szert.
„A birkózókkal futballoztunk, s tizenegyeshez jutottunk, amit nekem kellett elvégezni. A kapuban a legendás Kozma Pici állt, akit jól ismertem, hiszen ő is itt dolgozott Kőbányán. A lényeg, hogy a nekifutás után egyik lábammal elrúgtam a másikat, ami valóban igen komikus mozdulat lehetett. Mindenesetre a vívóktól a birkózókon át aki mindezt látta, a hasát fogta a nevetéstől, nekem pedig azonnal az egekbe szökött a népszerűségi indexem...”
A válogatottbéli tényleges bemutatkozásra 1961-ben, már Vladimir Kominek kapitánysága idején került sor. A debütálás ráadásul egy jeles alkalomhoz, nevezetesen a Kisstadion avatásához kapcsolódott. A gálameccsre Románia válogatottja volt hivatalos, amely elrontotta az ünnepi hangulatot, hiszen 5-2-re nyert. A nemzeti együttesben összességében mintegy tucatnyi alkalommal szerepelt (pontos számot ő maga sem tud). Ami több is lehetett volna, ha nem rúgja össze a port Vladimir Kominekkel. A csehszlovák szakember volt az, aki itthon bevezette a nyári felkészülést. S hiába mutattak 35 fokot a hőmérők, a KSI atlétikai pályáján végigcsináltatta a programot a játékosokkal. Egy alkalommal német nyelven igyekezett gyorsabb mozgásra ösztökélni Szabó Attilát, aki ugyan magyarul mordult vissza, de mit ad isten, azt a néhány szót Kominek persze tökéletesen megértette.
„Elvette a munkahelyi kikérőmet, ami pedig nagy kincsnek számított, hiszen e papír birtokában napi két-három óra munkaidő-kedvezmény járt élsportolóként, s kitett a keretből. Egy hónapig tartott a kényszerű pihenő, akkor ő maga jött és adta vissza a kikérőt. Ekkor tanultam meg, hogy egy edző sosem orrolhat meg örök időkre egy játékosra, egy plusz bizonyítási lehetőség mindenkit megillet.”
A válogatottság végül nem járt vb-szerepléssel, és nem került be az 1964-es olimpián szereplő együttesbe sem. 1964 mégis jeles év volt Szabó Attila számára. Ekkor nyerte tudniillik első és egyetlen felnőtt bajnoki aranyérmét. Igaz, ezt már az FTC hokisaként.
Merthogy időközben mégis csak visszatért a zöld-fehérekhez.
„Remek volt a társaság az Építőkben, de szakmailag képtelenek voltunk előrelépni. Ezt először Jakabházy László elégelte meg, majd Horváth Öcsivel követtük őt. Ezzel együtt, ha nem a Ferencváros hív, biztosan nem csomagolok össze. Újpestre például annak ellenére sem igazoltam volna, hogy sok Dózsa-hokissal kifejezetten jó viszonyban voltam. Mi több a kapuslegendával, Vedres Mátyással a válogatott edzőtáborozásai idején egy szobában laktam. Nem tartoztam a nagyhangú palik közé, így aztán a Fradinál gyorsan befogadtak. Ott éppen formálódott egy új csapat, amelyet – többek között – Beszteri-Balogh János, Erdős Péter, Horváth Zoltán, Kassai György, Raffa György, Schwalm Béla, Póth János, Treplán Béla neve fémjelzett. Három évet húztam le az FTC-ben, s ott is húzóemberként használtak.”
Az idilli állapotnak Szabó Attila szerint az vetett véget, hogy Rajkai László helyett Miks Károly lett a vezetőedző. Szabó és Miks személyesen is ismerték egymást, hiszen mindketten gyeplabdáztak a nyári hónapokban: Attila a Kőbányai Sörgyár, Miks a BVSC gárdájában. Egy alkalommal Miks közvetlen közelről telibe találta Szabót, aki ezt néhány keresetlen szóval kommentálta, s úgy fest, ez a szóbeli affér nem múlt el nyomtalanul.
„Miks Karcsi érkezésével – válogatottság ide vagy oda – "ülő játékos" lettem. Vagyis csak a kispadot koptattam, jégre nem kerültem. Miks egy nyugat-európai túrára is csak azok után vitt el, hogy Horváth Öcsiék jelezték: ha nem utazhatok, ők sem mennek. Franciaországba. Chamonix-ban indítottuk a túrát, s a hazai csapatban szerepelt három kőkemény kanadai srác is. Átmentünk Párizsba, a kanadaiak ott is felbukkantak a házigazdák együttesében. A párizsi meccs körül óriási volt a felhajtás, a találkozó előtt rózsát osztogattak nekünk az öltözőben, amit aztán Charles de Gaulle elnök lánytestvérének kellett átadnunk, ő ugyanis megtisztelte jelenlétével az eseményt. Itt történt meg velem, hogy felálltam a kezdő korongbedobáshoz, velem szemben az egyik kanadaival. Én persze azt figyeltem, hová hullik le a pakk. A kanadai ellenben azonnal úgy képen törölt, hogy elvágódtam a jégen. A közönség tombolt – hiába, a hoki arrafelé már akkoriban is a showbiznisz része volt. A túrát az tette különösen pikánssá, hogy előbb egy Dudás nevű srác lépett le, s kért politikai menedékjogot – ő zseniálisan korcsolyázott, meccs közben még azt is megengedte magának, hogy egy  Rittbergert ugorjon –, aztán meg Hollandiában egy kőbányai fiúért, Orosz Karcsiért jött egy Mercedes, ami átvitte őt Belgiumba. Ekkor szóba került, hogy maradjak kint én is, de mivel a szüleim nélkül nem tudtam elképzelni az életemet, elhárítottam a csábítást.”
Sikeres túra ide vagy oda, Szabó Attila pozíciója a hazatérés után sem változott a Fradiban. S mivel egy idő után ráunt a mellőzöttségre, több társával együtt átigazolt a Bp. Spartacushoz. Ennek annyi haszna feltétlenül volt, hogy a klub a kisiparosokhoz tartozott, és segített letenni a  mestervizsgát. Ezt követően pedig Szabó Attila már maszek szerszámkészítőként dolgozhatott, s még inkább magának oszthatta be az idejét. A Spartacus-időszak mindössze két évig tartott, mert az 1967–68-as bajnokságot követően a csapatot megszüntették.
Ezzel Szabó Attila életében is lezárult egy időszak. Mi több, egy évre meglehetősen távol került a sportágtól is. Ki tudja, ha idősebbik fia, Attila egy nap nem áll elő az ötlettel, hogy hokizni szeretne, lett volna-e számára visszaút. Így viszont a gyermekét kísérgető jégpapaként újra felbukkant a pályákon. Ráadásul az ifjabbik Attila edzője az az Erdős Péter lett, aki egykoron Beszteri-Balogh Jánossal Szabóék támadó triója mögött bekkelt. A csábítás tehát egyre erősebb volt, s immár csak egy apropóra volt szükség a nagy visszatéréshez. S erre sem kellett sokáig várni. Balogh Tibor összetoborzott jó néhány srácot, akiknek az oktatásába Szabó Attila előbb csak be-besegített, aztán egy nap rámaradt az egész társaság.
„Az első év rémálom volt, 10-15 gólokkal kaptunk ki, s utolsók lettünk a korosztályunkban. De nem adtam fel, kőkemény munkába kezdtünk. Kassára is kijártunk tréningezni, ahol nekem akkor már jó kapcsolataim voltak. Olyannyira, hogy az edzői képesítésemet ott szereztem meg. Ezt először elfogadták itthon is, de később arra akartak rászorítani, hogy honosíttassam a papírjaimat, ám ezt már nem vállaltam. Közben a csapat egyre inkább izmosodott, s a közös munka megkezdését követő harmadik esztendőben már úgy nyertük meg a kölyök bajnokságot, hogy 265-1 volt a gólkülönbségünk, s az egyetlen kapott találat is öngól volt. Ezt a társaságot többek között Bán Károly, Horváth Csaba és Pindák László neve fémjelezte. Felfigyeltek ránk külföldön is, jó néhány meghívást kaptunk, és szép sikereket értünk el. Egyedül Kassán nem engedtek minket győzni sohasem, de az ottaniakra igazán nem haragudtam, hiszen a szakmai fogásokat én a csehszlovák hokiból vettem át.”
Ahogy nőtt a hokival töltött órák száma, úgy jutott egyre kevesebb ideje Szabó Attilának saját maszek vállalkozására, ami – nincs mit szépíteni – lényegében csődbe ment. Hogy mégis legyen stabil jövedelme, a szövetség alkalmazta afféle mindenesként. Amibe beletartozott az is, hogy csapatvezető lett az utánpótlás-válogatottak mellett. Mindeközben persze lelkesen építgette a Fradiban a maga kis csapatát, mégpedig abban a hitben, hogy – az eredeti egyezségnek megfelelően – e társaságot egészen a junior korig elviheti. Ám egy nap elvették tőle a csapatot, amely bár addig egyeduralkodó volt a saját évjáratában, a következő szezonban már csak a 3. helyen végzett. Az amúgy jó kedélyű Szabó Attilának még ma is elkomorul a tekintete, ha ez az ügy kerül szóba. De továbbra sem akarja kibeszélni a belső dolgokat, így csak annyit jegyez meg, hogy „megirigyelték a sikereimet, s ennek akartak véget vetni.”
Maradt tehát az MJSZ-ben végzett munka, ahonnan azonban főhősünket hamarosan kikérték, mégpedig a bandyválogatott szövetségi kapitányának!
„Ez a sportág a futball, a hoki és a gyeplabda keveréke, de akkoriban azt sem tudtam, eszik-e vagy isszák. Azért igent mondtam a felkérésre, s igyekeztem mielőbb feltérképezni a sportágat. Az első meglepetés akkor ért, amikor kiderült: a 15 tagú keretet összesen 20 játékosból lehet összeállítanom. Mindenesetre igyekeztem kondiban összekapni a társaságot, mielőtt kiutaztunk a svédországi Világkupára. Elvittem a csapattal a hokiból jól ismert Kojsza testvéreket, s kapus híján a KSI egyik jégkorongos bekkjét, egy Popovics nevű srácot dumáltam rá, hogy álljon be a kapuba. A zaklatott kezdés ellenére harmadikok lettünk, ami óriási sikernek számított. Ezt az eredményt egy évvel később megismételtük Norvégiában is. A hamari pályaavató tornának az volt a különlegessége, hogy a norvég király is kilátogatott a meccsekre. S a legnagyobb meglepetésünkre éppúgy viselkedett, mint bármely hétköznapi ember. nem vette körül testőrök hada, ha úgy adódott, sorba állt, s az sem zavarta, ha véletlenül valaki meglökte.”
A bandy persze csupán egy kirándulás volt Szabó Attila életében, a fő profilja a hoki maradt. Íme, egy kis ízelítő a munkásságából: az NSZE (ma MAC) felnőtt gárdáját irányította az OB I-ben. Két világbajnokságra vitte ki szövetségi edzőként a junior válogatottat. Tevékeny részt vállalt abban, hogy a korábban Szilassy Béla által irányított Amazonok női csapata bekerüljön a Fradiba, s FTC-Amazonok néven versenyezzen tovább. Ült az OB II-es Chicago kispadján, amellyel egyetlen pont hátránnyal ezüstérmes lett a Pomáz mögött.
A Fradi férficsapatához – hivatalosan csapatvezetőként, valójában azonban afféle mindenesként – Kassai György szakosztályelnöksége idején tért vissza. Azóta elképzelhetetlen nélküle a pesterzsébeti jégpálya, elképzelhetetlenek nélküle a Ferencváros edzései, meccsei.
„Az előző vezetőség idején rossz irányba csúsztak el a dolgok, ez a mostani vezetői stáb Almássy Kornéllal, Pap Gáborral az élen viszont igazi fradistákból áll. Örülök, hogy Dobos Tamás összerántotta a csapatot, bár szerintem vezetőedzőként rengeteg teher van rajta. Egy pályaedző például elkelne mellé. Igaz, az is komoly előrelépés, hogy immár egy kondiedző is segíti a felkészítést.”
Idén van 55 esztendeje annak, hogy Szabó Attila csatlakozott a jégkorongcsaládhoz. Azt a jelen helyzetben merészség lenne kívánnia, hogy legyen meg jövőre a 26. bajnoki aranyérem is, abban azonban bízik, hogy a csapat tovább fejlődik, e folyamatot pedig a színfalak mögött a jövőben is szívesen segítené a munkájával. Ahogy örömmel újra mozgásba hozná azt a régi hokisok (többek között Dudar Imre, Horváth Öcsi, Kereszty Ádám, Balogh Szúnyog) alkotta baráti társaságot is, amely korábban minden szombat délelőtt összejött a Budai Skála (ma Allee bevásárlóközpont) melletti piacon egy kis lángos evésre, sörözésre és dumálásra.
Egy időben Szabó Attila büszkén mesélhetett a fiai hokis próbálkozásairól is, ám aztán ez a szál elhalt. Az ifjabbik Attila ugyan a junior válogatottságig vitte, mégis abbahagyta, s inkább az autóversenyzésben élte ki magát. Igaz, mostanság visszatalált a hokihoz is. Egy baráti társasággal szombatonként kora reggel kergetik a pakkot Pesterzsébeten. Andrásnak kedvét szegte, amikor a papáját eltávolították az FTC-nél a kölyök csapatáról, s bár még egy szezont ráhúzott, végül abbahagyta. Az unokák közül mindkettő lány, s bár korizni tudnak, a jég világa hidegen hagyja őket.
Lassan két órája beszélgetünk és eszegetünk már, ideje tehát indulni. Azt azonban még okvetlenül meg akarom kérdezni házigazdámtól, hogy a falióráján miért fordítva, vagyis jobbról balra járnak a mutatók.
„Ezt az órát a hetvenedik születésnapomra kaptam, s aki ajándékba adta, azt mondta: ebben a korban már visszafelé peregnek a percek, az órák. Ahogy végignézem a hajdani játszótársak névsorát, s látom, milyen sokan játszanak közülük már az égi pályákon, be kell látnom: e megállapításban sajnos sok az igazság...”

S. Tóth János
Fotó: Doba István

Gyerehokizni

Válogatott termékek

Erste Liga TV