Ferencvárosi aranyak és a Vörös Sárkány titka

2012.05.19. 01:23 |
Hokilegenda - akkor és most (33): Kassai György

Kassai György„Találkozzunk a Ferihegy 1 repülőtéren az Airport Bistróban” – javasolja Kassai György, a Ferencváros örökös bajnoka, majd keserűen hozzáteszi: „Már nem sok időnk van itt, május 29-én lehúzzuk a rolót.”
Így aztán a hivatalosan immár Budapest Liszt Ferenc Nemzetközi Repülőtér nevet viselő légikikötő 1-es terminálján ülünk le beszélgetni. Az épület tele utasokkal, e pillanatban semmi sem utal arra, hogy az 1942-ben elkezdett építkezés után hivatalosan 1950 májusában átadott terminál hamarosan kísértetvárossá alakul. Kassai György hetedik éve üzemelteti itt az éttermet, s ez idő alatt 34 embernek adott már munkát. Szeptemberben futott volna ki nullára a banki hitele...
„Három helyiségre írták ki annak idején a pályázatot – mondja egy halk sóhaj kíséretében, amikor leülünk az egyik csendes sarokban. – Ezek közül csak ez az egy volt meleg konyhás. Nem is kapkodtak érte, rajtam kívül nem volt olyan hülye, aki a meleg konyhát felvállalta volna. Megjegyzem, azok az utasforgalmi adatok, amelyeket megkaptam, s amelyekre alapozva az üzleti tervemet elkészítettem, finoman szólva nem voltak egészen pontosak, ráadásul az itteni utazóközönség és a 2-es terminál közönsége nem ugyanazt a vásárlóerőt jelenti... Jövő szeptemberig van szerződésem, ezt már nyilván nem fogom tudni kitölteni. De, hogy miként alakul a jövő, még nem tudom. Egyelőre ezt a történetet szeretném lezárni úgy, hogy a legkevésbé jöjjek ki rosszul belőle...”
Kérdezem, hasonlóan rossz-e a szájíze, mint amikor 2008-ban távozott a Ferencváros jégkorong-szakosztályának éléről. Bár nyilvánvaló, hogy a két válás körülményei nem összehasonlíthatóak, azért élénken tiltakozik. Ám ez csöppet sem meglepő, hiszen Kassai Györgyről köztudott, hogy zöld-fehér a vére, számára a Fradi szent ügy, történjen bármi is a színfalak mögött. Noha a hokisoknál pillanatnyilag nincs hivatalos pozíciója, a klub vérkeringéséből nem került ki, hiszen jelenleg is az FTC Felügyelő Bizottságának elnöke. Gyorsan össze is számoljuk, hogy Kubatov Gábor immár az ötödik egyesületi elnök, akivel az évtizedek során együtt dolgozik. Kassai György örül a színre lépésének, szerinte a kormánypárti politikus személyében egy ízig-vérig fradista családból származó vezetője lett a klubnak. Vérbeli sportdiplomataként a korábbi elnök közül senkit sem kritizál, annyit azonban megjegyez, hogy közülük Dámosy Zsolt tűnt a legjobb megoldásnak. Ő sokat tehetett volna a Fradiért, ha „nem lép le önként a színről a tanulóidőszakot követően”. Emlékezetes: a korábban a profi világbajnok bokszoló, Kovács „Kokó” István menedzsereként hírnevet szerző Dámosy Zsolt 2006 szeptembere és 2007 júniusa között volt a zöld-fehérek első embere.
Kassai György viszont hivatalosan 1959. december 31. óta tagja a Fradi-családnak. Bár a sorsa már korábban eldőlt, hiszen sportrajongó édesapja egészen kis srác korától rendszeresen vitte magával a városligeti hokimeccsekre (a család Zuglóban, a Róna utcában lakott). Mi több, két unokafivére, Kárász György és Kárász István akkoriban már az FTC-ben jégkorongozott. Az ifjú Kassainak úri dolga volt, nem egyszer a kispad tetejét jelentő funérlemezen ülve nézhette a mérkőzéseket, sőt be-bejárhatott a felnőttek öltözőjébe is. Aztán egy nap Kassai anyuka megkapta a kérdést az unokatestvérektől, hogy nem akarja-e elengedni hokizni a kisfiát, hiszen a Ferencváros épp toborzót tart. A mama rábólintott, Kassai György pedig napokon belül életre szóló „vérszerződést” kötött a Fradival. A sikerélményre sem kellett sokat várnia, hiszen az első évben rögtön serdülő bajnokok lettek. A csapat szakvezetője egy akkor még aktív Fradi-játékos volt, Rajkai László.
„Imádtam edzésre járni, Rajkainak ugyanis fantasztikus kisugárzása volt. Tulajdonképpen velünk kezdte az edzősködést, majd végigjárta a szakmai szamárlétrát. Bár felnőtt játékosként néha mosolyogtunk egy-egy húzásán, utólag azt mondom, a kisujjában volt a szakma. A hoki, no meg a Ganz-Mávag volt az élete, a gyárban akkor sem adta fel az állását, amikor már sikeres trénernek számított.”
Kassai György csillaga viharos gyorsasággal emelkedett, igaz, ebben a jó szerencse is szerepet játszott. Még csak 18 éves volt, amikor bekerült a felnőtt keretbe. Több addigi kulcsember ugyanis vette a kalapját, s ezzel utat nyitottak a tehetséges fiatalok előtt. Ekkor állt össze a Kiss-Szabó István, Kassai György, Major Ernő trió, amelyet – akkoriban még szokatlan módon – harmadik sorként vetettek be.
„Noha tapasztalatlanok voltunk, jól koriztunk, így fél-fél perces szakaszokra még az Újpest elleni rangadókon is szóhoz jutottunk. A Vörös Meteorral vagy az Építőkkel vívott meccseken pedig gólokat is ütöttünk.”
S a Fradi meg is nyerte az 1963–64-es, nyolc csapatot felvonultató bajnokságot. Aztán nyert 1967-ben is, míg a következő aranyéremre az 1970–71-es évadig várni kellett. A közben eltelt időben viszont összeállt a hetvenes években zsinórban 10 bajnoki címet jegyző társulat. Jött – többek között – a KSI-ből Kereszty Ádám, Kovács Antal és egy rövid, az Építőknél tett kitérő után Havrán Péter. Az Előréből Enyedi Ferenc, a Vörös Meteorból Deák Miklós vagy éppen az Újpestből Szikra István. A Dózsa ellen épp ő ütött féltérdre rogyva, két lila védővel a nyakán sorsdöntő gólt.
S hogy mi lehetett az elképesztő diadalmenet titka? Kassai György két okot említ. Egyrészt, hogy az FTC három, majdnem azonos erősségű sort tudott harcba küldeni, másrészt, hogy a szakosztálynak – persze az akkori korszak lehetőségeihez igazodva – vérbeli profi vezetősége volt. Rengeteget köszönhettek például a szakosztály elnökének, Solt Istvánnak, aki civilben a Tejipari Tröszt vezérigazgatója volt (Solt doktorra hivatalból bízták rá ezt a feladatot, hiszen a Ferencvárost a mezőgazdasági minisztérium patronálta, ám az évek során beleszeretett a hokiba, beleszeretett a Ferencvárosba). S az sem mellékes, hogy a Fradi abban az időben igazi nagy családként létezett, a sportolók kijártak egymás meccseire. A magyar futball egyik ikonja, Albert Flórián – akivel Kassai György baráti viszonyba került – például rendszeresen kijárt a Kisstadionba.
„Srác korom óta rendszeresen ott voltam a Ferencváros mérkőzésein. Mégpedig a B-középben, ami akkor még az igazi B-közép volt, s nem a balhéi különböztették meg a többi drukkercsoporttól. Emlékszem, szombatként a pólósoknak, Kárpáti Gyurikának, Gyarmati Dezsőnek, Felkai "Rókának" szurkoltam, vasárnap délelőtt a női vagy a férfi kézilabdázókat buzdítottam, a délutánt pedig a futballpályán töltöttem. Hokisként is azt tapasztaltam, hogy óriási élet volt a klubházban, ott a sztárjátékosoktól Németh néniig, a gondnokig mindenki ismerte a másikat. Persze, volt annak előnye, hogy az FTC-hez tartoztunk, mert például péntekenként húst osztottak, akkor kapta meg mindenki, amit korábban megrendelt, legyen az éppen máj vagy bélszín. A futballisták ingyen, mi 30 forint ellenében.”
Az élsportolókat egyéb kedvezmények is megillették. Kassai György például 1967 és 1969 között a Honvédség sportszázadánál, konkrétan a flotillánál tölthette le a katonai szolgálatát. Akkoriban bújt angyalbőrbe többek között Enyedi Ferenc, Gogolák László, a Postásból Szabó Ottó is, illetve az olimpiai bajnok birkózó Hegedűs Csaba meg a világbajnok pólós, Görgényi István. Igaz, mindent azért a sportolók sem tudtak elintézni. A fogorvosnak készülő Kassai Györgynek például azt még megengedték, hogy az egyetemi előkészítőre kijárjon, azt ellenben nem tudta kijárni, hogy október előtt leszerelhessen; így viszont elúszott számára abban az évben az egyetem.
Az arany Fradiban Kassai György játszott Deák Miklós és Muhr Albert között, és volt szélső Póth János meg Treplán Béla mellett. Mikor arról kérdezem, mi volt az erénye, őszintén elismerni, hogy nem tartozott az igazán technikás jégkorongozók közé. Viszont gyors volt, fegyelmezett (ami a sztárokat nem mindig jellemezte, ezért például emberhátrányban gyakran a jégen volt) és roppant motivált. Még tagja volt az 1972-ben, illetve az 1973-ban első helyen végző társulatnak is, de hiába hívták meg többször a válogatott keretbe, hiába játszott jó néhányszor a Budapest-válogatottban, egyre inkább háttérbe szorult. A Fradi kispadjánál ekkor már Jakabházy László állt, s bár e két tény szorosan összefügg egymással, Kassai György ennyi év távlatából már nem akarja kiteregetni a szennyest. A lényeg, hogy a trénernek nem volt a szíve csücske, mert ha nem is volt hangadó, azért tudottan egyetértett azon társaival, akik szép lassan szembekerültek Jakabházyval.
„A mellőzés elkedvetlenített, ráadásul a privát életemben az egyik fordulat követte a másikat. 1969-ben előbb az édesanyámat, három évvel később pedig az édesapámat veszítettem el. Közben 1971-ben megnősültem, egy évvel később pedig már büszke apuka voltam. Hozzátartozik a történethez, hogy a sportállás helyett én fogtechnikusként dolgoztam, viszont darabbéresként napi négy óra alatt nem tudtam igazán keresni. Így aztán afféle mellékállásként – 800 forintért – szertáros voltam a csapat mellett, majd elvállaltam az ifik irányítását, akikkel az 1974–75-ös szezonban korosztályos bajnokok lettünk. Többek között a kezem alatt játszott Farkas Caja és Hajzer Tibor is. Hiába voltak azonban sikereink, éreztem, hogy a trénerkedés nem az én világom. Pedig Jakabházy felkért a segítőjének, sőt, amikor elkezdett tanítani a TF-en, jó néhány foglalkozást én tartottam meg helyette.”
A zsinórban tizedik bajnoki aranyat követő 1980-as, nevezetes „puccs” idején viszont már technikai vezetőként dolgozott. Emlékezetes: 18 játékos jelezte, nem hajlandó tovább együtt dolgozni a vezetőedzővel, mire a klub vezetősége valamennyi jégkorongozót 5 évre eltiltotta és örökre kizárta a Ferencvárosból.
„Mészöly Kandúr bátyjával elmentem a sporthivatal akkori elnökéhez, Buda Istvánhoz. Ő meghallgatott, de nem szólt semmit. Másnap reggel a rádió bemondta, hogy az OTSH döntése nyomán a jégsport-szövetség újra tárgyalja az ügyet. A Fradiból történt kizárással nem lehetett mit kezdeni, az eltiltást viszont törölték. Az FTC azonban hallani sem akart arról, hogy visszavegye a "lázadókat". A srácok ugyanakkor játszani akartak, így Balogh Imre papájának közreműködésével sikerült kapcsolatba lépni a fóti tsz-elnökével, aki megkérdezte, mennyibe kerülne, ha szőröstül-bőröstül átvennék ezt a 18 embert. Ha jól emlékszem, 500 ezer forint körüli összeg jött ki. Az elnök rábólintott, beszereztük a sárga-fekete mezeket, de mire az összes papírmunka lezajlott, a bajnokságból már lepergett három forduló. A Fót kérte, hadd kapcsolódhasson be mégis. A Fradi és a Dózsa ezt nem ellenezte, a Volán viszont ellene szavazott. Mivel a fótiak között 11 válogatott is volt, a szövetség soron kívül kiírta a Magyar Kupát, amit a Fót meg is nyert.”
Kassai György 1974-ben a Képes Sport-kupán búcsúzott az aktív játéktól. Az mondja, nem tudna egyetlen meccset kiemelni pályája csúcspontjaként. Számára az Újpesttel vívott rangadók és a Füssen elleni nevezetes BEK-csata a legkedvesebb emlék. Az első, kinti találkozón, amelyet 1-6-ról nyert meg 8-7-re az FTC, pályán is volt.
Bár a hokitól egy pillanatra sem szakadt el – Sárközy Tamás idejében elnökségi tag volt, s négy vébén vett részt csapatvezetőként, szervezője volt az öregfiúk válogatottnak, amellyel négy világbajnokságon vettek részt Kanadában és kétszer nyertek is –, vendéglátósként is sikeres karriert tudhat magáénak. Először még kereset-kiegészítésként állt be csaposnak csapattársa, Major Ernő Váci utcai sörözőjébe a nyári időszakban. Aztán egy nap a Rákóczi úton autózott, amikor a piros lámpánál megállt mellette egy kocsi, amelyben egy latin-történelemtanár-iskolaigazgató, s nem mellékesen egy fanatikus FTC-drukker ült.
„Dukszi bácsi átkiabált, s kérdezte, van-e már állásom. Nincs, feleltem, mire azt mondta, keressem meg a feleségét, aki üzletvezető a Hotel Európában. Nos, így indult a történet. Az Európában, ha kellett, vécépapírt szereztem be, ha kellett beálltam a tűzhely mögé. Aztán rám bízták az Európa és a Budapest Szálló éjszakai diszkóinak felügyeletét; e két hely telente a főváros aranyifjúságának kedvelt találkahelye volt. Ezt követően a Taverna vállalattól áthívtak egy Podmaniczky utcai vendéglőbe, de előbb két hónapot beugróként még le kellett húznom egy Madách téri tejbüfében, mert a személyzet már időtlen idők óta nem volt szabadságon. A Podmaniczky utcai Vasút vendéglő hamarosan a hokicsapat törzshelye lett, ott tartotta a bankettjét is. Következett a Hősök terénél a Tünde nevű füstös lebuj, amelyből nyárra egy kerthelyiséges vendéglőt faragtunk. Mivel közel volt a diplomáciai negyed, francia és argentin estet szerveztem, a legnagyobb sikere azonban a kínai estnek volt. Ekkor került egy új főnök a Taverna élére, aki azt mondta, ha van ötletem, bátran keressem. Amikor kijelöltek három üzletet, egy belső építésszel felmértük a terepet, és a Népköztársaság (ma Andrássy) úti étteremre esett a választásom. S mivel aktív játékosként a külföldi túrák során sokszor ettem kínai étteremben, kitaláltam, hogy nyissuk meg a Vörös Sárkányt. Erre 1982 decemberében került sor. A megnyitónak nem csináltunk külön hírverést, viszont meghívtam negyven barátomat. Nem viccelek, két nappal később már telt ház volt, s hamarosan csak foglalás útján lehetett asztalhoz jutni, majd pedig délután 5 óra helyett már délben kinyitottunk.”
A Vörös Sárkány a főváros egyik legfelkapottabb étterme lett. Az örök fanyalgók azonban amiatt panaszkodtak, hogy „magyarosan kínaiak” az ételek. Kassai György szerint ebben a formában semmiképp sem igazak a vádak, az azonban kétségtelen, hogy valamelyest hozzáigazítottak az ételeket a magyar ízvilághoz. Ha nem ezt teszik, bizonyosan nincs ekkora sikere a vállalkozásnak. Persze, készíthettek volna hamisítatlan kínai ételeket is, hiszen Kassai Györgynek saját bevallása szerint 3000 darabos receptgyűjteménye van. Annak idején a konyhafőnöke, Bíró Lajos és egy pincér társaságában hat hetet csak azért töltött Kínában, hogy ellesse a mesterfogásokat. S hogy nem dolgoztak rosszul, az is bizonyítja: a Macskák 1983-as budapesti bemutatója után a zeneszerző Andrew Lloyd Webber és a teljes stáb a Vörös Sárkányban koccintott a sikerre. Kassai György 14 évig dolgozott a Vörös Sárkányban, de amikor a 90-es évek elején a kínai éttermek kezdték elárasztani Budapestet, belátta, hogy hosszabb távon nem lehet állni a versenyt.
„Ahogy egy csapat, úgy egy étterem is felfuthat a csúcsra, de aztán óhatatlanul lejtőre kerül. Persze, nem mindegy, hogy fokozatos-e a visszaesés, vagy látványos zuhanás következik be. Egy biztos, tudni kell és muszáj is időnként váltani. Egyébként sokszor megkérdezték tőlem, szeretem-e egyáltalán a kínai konyhát. Nos, ilyenkor azt szoktam felelni, hogy az ázsiai ízeket kedvelem. Az ottani ételek egészségesek, finomak, változatosak és gyorsan elkészíthetőek. A Vörös Sárkányban töltött évekre az a receptkönyv emlékeztet, amelyben csakis olyan étkek elkészítését írtam le, amelyek az évek során az étteremben rendelhetők voltak.”
Kassai György a Vörös Sárkányból a Maharthoz, pontosabban a Duna parti Admirál étterembe került. A pesti oldalon található vendéglőből sem hiányozhattak a fradisták – Kassai György akkoriban többek között azzal támogatta a női kézilabdázókat, hogy a kupameccseik kapcsán vendégül látta a külföldi csapatokat, s megrendezte a csapat év végi bankettjeit. Az ottani 13 évnek a Mahart privatizációja vetett véget.
A Vörös Sárkány mellett volt még egy nagy dobása Kassai Györgynek, amitől 2005-ben hangos volt a magyar sajtó. Az ő jóvoltából került a Fradihoz két kanadai NHL-hokis, Rob Niedermayer és Jason Strudwick. Adja magát a kérdés, ha valami csoda folytán hirtelen tele lenne az FTC pénztárcája, ma is Magyarországra tudna csábítani hasonlóan neves sztárokat?
„Egyszer volt Budán kutyavásár...  Pont akkoriban hagytam ott az Admirált, volt időm, s eljártam az öregfiúk edzéseire a Millenárisra. Egyik alkalommal jött Hudák Gábor, és komor arccal azt mondta, vége a dalnak, a ferencvárosi hokinak befellegzett. Nagyon megdöbbentem, s elkezdtem törni a fejem, hogyan lehetne felpezsdíteni az FTC iránti érdeklődést. Felhívtam egy Kanadában élő gyerekkori barátomat, aki itthon zongoraművésznek készült, odakint viszont sikeres koncertszervező lett; a bécsi újévi koncertek mintájára Kanadában és az Egyesült Államokban szervezett január elsejei hangversenyeket. Attilát alaposan meglepte a kérdésem, hogy – tekintettel a lockoutra – nem tudna-e állás nélkül maradt hokisokat ajánlani. Neki persze semmiféle kapcsolata nem volt a sportággal, ellenben beszélt egy sportcsarnokot vezető ismerősével, aki elküldött egy névsort. Elmentem Rozgonyi Gyurihoz, ő New Jersey-drukkerként jól ismeri az NHL-t, s kiválasztottunk két srácot, akikről közben kiderült, hogy unokatestvérek. Legnagyobb örömömre rábólintottak az ajánlatra, és igen méltányos, meccsenkénti 500 dolláros fellépti díjat kértek fejenként. Beindult a gépezet: a Hilton elhelyezte őket két apartmanban, az Avistől kocsit kaptak, ők pedig igyekeztek becsülettel megszolgálni a pénzüket. Fantasztikus élmény volt a velük töltött 40 nap. A profizmusukra jellemző, hogy amikor megkértem őket, reggel 7-re jöjjenek be velem a rádióba egy interjúra, nem kezdték el húzogatni a szájukat, hanem csak ennyit feleltek: Yes, sir! Ha hokiról volt szó, nem ismertek pardont, ezt nevelték beléjük egészen kicsi koruk óta.”
Ha Niedermayerek foglalkoztatása nem is nyitott új fejezetet az FTC életében, a szerepvállalásukra máig szívesen emlékeznek a drukkerek. De Kassai György nem csak a szépre emlékezik, a kudarcokat sem tagadja le.
„A legnagyobb melléfogásom az volt, amikor szakosztályelnökként hagytam magam rádumálni, hogy csak a felnőttekre összpontosítsak, és saját utánpótlás helyett a Bp. Stars adja a hátországunkat. Ráadásul azzal is szembesülnöm kellett, hogy a felnőttekkel sem könnyű, főleg, ha napi anyagi problémák keserítik a szakosztály életét. Amíg Budapest 23 kerületre van szétszakadva, és a vidéki városokkal ellentétben a lokálpatriotizmusnak legfeljebb a nyomelemei látszanak, itt előrelépésről nem lehet szó. Én még azt is el tudnám fogadni, amit a Vasas elnöke, Markovits László javasol, hogy a nagyegyesületek osszák fel egymás között a sportágakat, mert most csak szétforgácsolódnak az erők. S ha kell, hát csapjon az asztalra a politika is, amíg nem késő, és megmenthető a főváros sportja... A Fradiban mindig is meghatározó volt a labdarúgócsapat szereplése, és amit mostanában látok, nem tesz igazán boldoggá. Amíg a riválisoknak volt a szezonban négy-öt jó meccsük, a Ferencvárosnak lényegében egy sem. Amit pedig legutóbbi Újpest–Fradin futball címén előadott a kétszer 13 mezőnyjátékos, az egész egyszerűen elkeserítő volt. Sajnos, a hoki jövője kapcsán is vannak aggodalmaim. Nagyon kevés felnőtt szinten a csapat, kevés a játékos, és egyre nehezebb támogatót találni. Az olyan szent őrültek tartják mozgásban a gépezetet, mint például Ocskay Gábor. De kérdem én, mi lesz, ha elfogy az erejük. Márpedig, amennyiben nem jönnek az eredmények, a hoki nagyon gyorsan kikerülhet a reflektorfényből, elfeledkezhetnek róla. Nekünk már 1964-ben azt mondták, hogy befedik a Kisstadiont, s meg kell nézni, mi lett az ígéretekből...”
Felállunk az asztaltól, vendéglátóm a konyha mögötti irodájába invitál. A falon az 1967-es bajnokcsapat fényképe, a játékosok mögött a zsúfolásig megtelt Kisstadion, amelynek még a lépcsőlejáróin is álltak a felvétel elkészítésekor a drukkerek. Kassai György nem szól egy szót sem, de a szeméből látni: neki tényleg a legbensőbb személyes ügye, miként alakul mifelénk a jégkorongsport sorsa. Elindulunk kifelé, s ahogy a lépcsőn lefelé ballagunk, a 66 évesen is örökifú fradista gyorsan még elmeséli, hogy 6 éves unokája, Levente már megtanult síelni, neki pedig sikerült beoltania a Fradi iránti rajongással. A következő lépés majd a korcsolyázás lehet, aztán pedig – ha lesz kedve hozzá a fiatalembernek – jöhet a hoki is. Az alapokat mindenesetre remek mestertől sajátíthatná el, aki a jégen is megmutathatná, mit hogyan kell csinálni. Mert noha két éve a Winter Classicon Kassai György nem léphetett pályára, azóta Béres György újra megműtötte – a bal térdét immár nyolcszor operálták! –, és a sikeres beavatkozásnak köszönhetően nem csak járni tud újra rendesen, de a jégre is visszatért.
„Három hete volt legutóbb korcsolya a lábamon. Keddenként Mészöllyel, Zsitvával, Rozgonyival és a többiekkel összesen nyolcan lejárunk le a Széna térre. Egy-egy cserével három-a-három-ellen hokizunk, kispályán. Hiába, ezt a játékot sohasem lehet abbahagyni...”
S. Tóth János

Fotó: dunatv.hu

Gyerehokizni

Válogatott termékek

Erste Liga TV