Kicsit meglepődik a kérésen, hogy adjon interjút az icehockey.hu jégkorongozó legendákról szóló sorozatába, de készséggel rááll a beszélgetésre. Babán Józseffel azt is tisztázzuk, hogy mivel Csepelen él, valahol a „szigetvárosban” találkozunk majd. Ám amikor a konkrét időpont és helyszín ügyében hívom, röviden csak annyit mond, most sajnos nem aktuális a dolog, mert árad a Duna, s emiatt a gátakon a helye. Jó egy héttel később sikerül végül találkoznunk, mégpedig a csepeli stadion mögötti egyik csendes utcában lévő otthonában, ahol immár 72 esztendeje lakik. Igaz, a múlt század harmincas éveiben itt még csak egy szoba-konyhás kis ház állt, a mai, több generációnak otthont adó családi fészek hosszú-hosszú esztendők alatt épült fel, nyerte el jelenlegi formáját.
A BVSC hajdani klasszis bekkje, majd edzője bevezetésként elmeséli, hogy bár a 76. életévét tapossa, manapság is aktívan dolgozik. A csepeli önkormányzat polgári védelmi kirendeltségének szerződéses munkatársa. Ebbéli minőségében került a minapi áradáskor a Csepel-Rózsadombnak nevezett ártéri területen a gátra. Az itteni zártkertekben több hétvégi házikó épült, s bár ezek közül némelyikben két méter is magasan állt a víz, az önfeláldozó munkának hála sok értéket sikerült megvédeni arrafelé is. A Duna ugyan időközben visszahúzódott, de a veszély teljesen nem múlt el, mert a teknőszerű területen olykor egyméteres lappangó víz található, ami egyelőre nem tud visszafolyni természetes úton a folyóba.
Aztán jövetelem céljára terelődik a szó, én pedig a honlapon a hoki legendáiról szóló sorozatról informálom. Amikor elmondom, hogy többek között a nagyszerű szélső, Kiss Tibor is volt már a vendégünk, Babán József egyből mesélni kezd, s aztán vagy két órán át egyik sztorit ölti a másikba.
„Óh, a Golyó! – sóhajt fel Kiss Tibor neve hallatán. – Nem tudom, mennyire közismert, de őt és még másfél sornyi fiatal srácot annak idején én vittem a KSI-ből a BVSC-hez. Ez volt az a balhé, amely >hetet egy csapásra< néven került be a sportág történelemkönyvébe. Nos, ez az eset még 1979-ből való, én akkoriban a vasutas hokicsapatának a vezetőedzője voltam. A BVSC-ről tudni kell, hogy elsősorban nevelőegyesületnek számított. Akadt olyan időszak, amikor akár két csapatot is ki tudtunk volna állítani az OB I-ben, de ehhez a szövetség nem járult hozzá, mondván: ha a két gárda között évad közben is mozognának a játékosok, az felborítaná az erőviszonyokat. A hetvenes évek második felében viszont épp úgy állt a helyzet, hogy néhány idősebb hokis befejezte a játékot. Ezért úgy gondoltuk, a helyükre érdemes lenne néhány rutinos korongozót hozni, akik amúgy is elkívánkoznak addigi együttesükből. Így is lett, ám mint utóbb kiderült, alaposan melléfogtunk. Az újonnan érkezők egy része ugyanis nem tudott beilleszkedni, állandósultak a súrlódások, az addigi családias hangulatnak vége lett.”
A baj pedig sosem jár egyedül. A hokiszakosztály ugyanis elveszítette legfőbb patrónusát, Szirányi Cyrillt (a Starsban hokizó Szirányi Bence nagypapáját). A MÁV Budapesti Igazgatósága munkajogi csoportjának vezetője tragikus hirtelenséggel elhunyt, s bár utódja, Miklós Károly is a legjobb tudása szerint tette a dolgát, a szakosztály robogott a megszűnés felé. A felnőtt csapaton belüli feszültségek ugyanis közben felerősödtek. Mindenféle szóbeszédek terjengtek a sportágban arról, hogy a máshonnan érkezők a volt csapataik elleni meccseken – finoman fogalmazva – nem hajtottak teljes erőbedobással. Az 1978-79-es szezonban a tradíciókhoz méltatlanul szerepeltek a kék-sárgák, összesen hat pontot szerezve lettek a négy csapatból negyedikek; a bronzérmes Székesfehérvári Volán 13 pontot gyűjtött... Babán József vezetőedzőként igyekezett kézben tartani az eseményeket, próbált az érintett hokisok lelkére beszélni, hogy az addigi teljesítménynél sokkal több és jobb kell tőlük, ám nem járt eredménnyel. Ráadásul éppen ebben az időben vállalta el, hogy a válogatottnál Rajkai László szövetség kapitány segítője is legyen. Végül drasztikus lépésre szánta el magát: hét jégkorongozónak azonnali hatállyal ajtót mutatott.
„Akkoriban nem láttam más kiutat, de a mai fejemmel másként döntenék – ismeri el önkritikusan. – Voltak ugyanis olyanok, akik csak a hangadók uszályába kerültek, például Kósa Ambrus, Bakai László vagy éppen Szilassy Béla. Egy jó edzőnek az ilyen szituációkban tudnia kell mérlegelni, tudnia kell diplomatikusnak is lenni, én azonban világ életemben megmaradtam játékosnak. Játékos fejjel gondolkodva pedig nálam nem fért bele, hogy bárki is ellazsálja, netán elszórakozza a meccseket.”
A nagytakarítás persze óriási visszhangot váltott ki, a Népsport például 1979 márciusában terjedelmes cikkben foglalkozott a történtekkel. A BVSC játékoskerete alaposan megrostálódott, mindössze 13 hokis maradt. A társulat feltöltésére érkeztek a KSI-ben végzős ifjú reménységek, és kezdetben úgy tűnt, a BVSC lehet az 1979-80-as évad meglepetéscsapata. De a jó kezdést gyenge folytatás követte, és végül megint csak negyedikek lettek a vasutasok, akik 1980. március 24-én Székesfehérváron fejezték be az aktuális szezont. Mint utóbb kiderült, ez volt a BVSC történetének utolsó élvonalbeli hokimeccse, a bajnokság zárását követően ugyanis a Szőnyi úton bejelentették a jégkorong-szakosztály feloszlását. Ezzel lényegében el is dőlt, hogy Babán József egyébként gazdag éremgyűjteménye csonka marad – felnőtt bajnoki aranyat ugyanis sem játékosként, sem edzőként nem tudott nyerni.
„Nincs bennem tüske, tudomásul veszem, hogy így alakult a sportkarrierem; egyszerűen nem volt szerencsém” – mereng el a múlton. Azt mondja, főként a szinte állandóan jelentkező kapusproblémák miatt nem jutott a BVSC ötről a hatra. Pedig többek között az Újpestről is ismert Bessenyei György vagy éppen Pásztor Pál is védte a vasutasok hálóját, de kék-sárgában mintha rajtuk is átok ült volna. Máskor meg egyéni tragédiák miatt törtek ketté ígéretesen induló pályafutások. Ilyen volt például a legendás Balogh „Szúnyog” bátyjának esete, aki egy bemelegítésnél szedett össze súlyos szemsérülést. Vagy a briliáns tehetségű Leveles György drámája, aki ugyancsak egy hihetetlenül peches szituációban szenvedett – utóbb végzetesnek bizonyuló – szemsérülést. Pedig a Koutny, Babán, Zsitva, Bikár, Leveles ötös fogattal akár évekre kibérelhette volna a dobogó tetejét a BVSC...
Megkérdezem, nem fordult-e meg az évek során a fejében, hogy más klubnál próbáljon szerencsét. „Már alá is írtam a Dózsának!” – árul egy kevesek által tudott információt. No igen, Újpesten jól ismerték, pontosan tudták, hogy Babán Józseffel nem vennének zsákbamacskát, hiszen a válogatott hátvéd, kölcsönjátékosként, rendszeresen túrázott a lilákkal, sőt a Fradival, az Építőkkel meg a Meteorral is. „1956 szilveszterét például az újpestiekkel töltöttem Varsóban – mondja. – Emlékszem, csak úgy tudtunk nekivágni az útnak, hogy a nemrég elhunyt Pozsonyi Lajos szerzett egy teherautót, s az vitt el minket a határig.” Ha már ilyen nagy becsben tartották a Dózsánál, vajon miért táncolt vissza mégis? Főként, hogy a liláknál újra együtt dolgozhatott volna korábbi edzőjével, Szamosi Ferenccel. „Amikor a BVSC-nél bejelentettem a távozásomat, edzőm, Háray Béla elsírta magát, s azt vágta a fejemhez, ezt igazán nem gondolta volna rólam. Addig mondta a magáét, míg fogtam, és összetéptem az átigazolást. El lehet képzelni, milyen idegesek lettek Újpesten, amikor megtudták, hogy mégsem megyek át. De nekem fontosabb volt a klubhűség... ”
Szamosi Ferenc nevének említése jó apropó arra, hogy megint kalandozzunk egyet az időben, és visszanézzünk a kezdetekre. A tősgyökeres csepeli Babán József tehetséges sportolónak számított. Mutatja is a Kultúrélet képekben című lap egyik példányát, amely a csepeli dolgozók MHK-versenyéről számolt be. A 100 méteres síkfutás döntőjéről még fotó is készült, s a képaláírás tanúsága szerint Babán József egy bizonyos Killik Ferdinándot győzött le. „Tizenkét-tizenhárom éves lehettem” – helyezi el időben a történetet. Egy atlétikai sikerből viszont még feltétlenül nem következik a jeles jégkorongkarrier. Amely azonban talán sohasem indul el, ha Babán József műbútorasztalos édesapja egy alkalommal nem készít egy intarziás ékszerszelencét báró Weiss Manfréd feleségének. Wohl Alice asszony olyannyira elégedett volt a munkával, hogy felajánlotta Babán papának, a vételár mellett kérjen tőle bátran valamit pluszban. A mesterember tudta, hogy fia telente állandóan a teniszpályák helyén kialakított természetes jégen játszik a barátaival, de a kurblis korcsolya hol leesett a lábáról, hol meg letépte az utcai cipőjének a talpát. Ezért egy műkorcsolyát kért a nagyiparos feleségétől, s ezzel a kis Babán fiú egyik napról a másikra a környék legirigyeltebb kölykei közé lépett elő.
A Babán-fiú amúgy a Rákóczi téri textiltechnikumban tanult, s a téli időszakban gyakran kijárt a Városligetbe. A Műjégen figyeltek fel rá, s bekerült egy műkorcsolyázó csoportba. Onnan emelte ki őt a jó szemű Szamosi Ferenc (alias „Gumi”), a Postás edzője. A naptár 1951-et mutatott. Mivel az osztálytársai közül akkor már többen hokiztak – így az a Schneck János is, aki később a sógora lett –, Babán Józsefnek sem volt ellenére, hogy megismerkedjen az új sportággal.
„Gyorsan kiderült, hogy van érzékem ehhez a játékhoz – magyarázza. – S az eredmények sem maradtak el, már a második évben ezüstérmesek lettünk az ifibajnokságban. Persze, egészen más körülmények voltak abban az időben, mint manapság. Nekünk például a Postás ifistáiként fél liter tej meg egy darab zsömle volt a >kalóriapénzünk<, de így is >királyoknak< éreztük magunkat a Műjég teraszán. Hát még később, amikor 25-30 deka felvágottat is kaptunk – az ötvenes években ez maga volt a mennyország. Főleg egy olyan klottgatyás csepeli srácnak, mint amilyen én voltam. Arról azonban hokisként nem is álmodhattunk, hogy ha majd egyszer eljutunk a felnőtt válogatottságig, akkor új irányt vesz az életünk, s >profik< leszünk, mint a futballisták. Így aztán mindig munka mellett sportoltam, s negyvenkét év munkaviszony után mentem nyugdíjba a MÁV vezérigazgatóságról; az én feladatom volt a teljes vasutas állomány ellátása egyen-, munka- és védőruhával. A jégkorong sajnos 1945 után nem tudta letörölni magáról a bélyeget, hogy az urak sportja. Csak azért, mert gróf Bethlen István vagy gróf Csáky is bandyzett, illetve jégkorongozott... A Szovjetunió színre lépése hozott némi változást, akkor már előreléptünk a megtűrt kategóriába. Ám, hogy a hivatalos sportvezetőknek mennyi fogalmuk volt erről a sportágról, ahhoz egyetlen adalék: az 1964-es téli olimpia magyar–szovjet meccse előtt Hegyi Gyula, a MOB későbbi elnöke bejött az öltözőnkbe. Azt kezdte el magyarázni, hogy a korong éppolyan gömbölyű, mint a labda, egyébként pedig nincs semmiféle tilalom azzal kapcsolatosan, hogy legyőzzük a szovjet elvtársakat... Arról az Alekszandr Ragulin, Vjacseszlav Sztarsinov, Anatolij Firszov fémjelezte szovjet együttesről beszélt, amely lényegében a világválogatottal ért fel, és egyébként megnyerte az innsbrucki tornát! A vége 19-1 lett, persze nem a mi javunkra... De hát már az is csoda volt, hogy egyáltalán ott lehettünk az ötkarikás játékokon, hiszen Magyarországon a cipőfűzőtől a hokibotokig mindent magunknak kellett beszereznünk. Ahogy akkoriban mondták, a csehszlovákiai >cserekereskedelem< keretében. Amikor életünkben először hajlított tollú botot láttunk, azt hittük, a játékostársunknak selejtes darabot küldött a kanadai rokona. Később úgy tettünk ívet az ütőinkbe, hogy a bot tollát meleg vízben beáztattuk, majd fém sablonnal összehúztuk, s ezután szárítottuk ki. Akkor edzettünk, ha éppen jutott jégfelület; nem egyszer este tízkor. A tréninget követően rohantam, hogy elérjem az utolsó, Csepelre induló buszt. S még valami: noha sok remek ember, kiváló nevelő állt a csapatok élén, az igazán modern szakmai munka csak akkor kezdődött el itthon, amikor az ostravai tornatanár és ifiedző, Vladimir Kominek 1960-ban a válogatott élére került...”
Babán József 55 alkalommal játszott a felnőtt válogatottban, minden idők legjobb honi bekkjei között tartják számon. Még Szamosi Ferenc állította a védelembe annak idején, mert a Postásban hiány volt ezen a poszton. Siraki Lóránt, Bárány István és Rendi János alkotta védelmet (akkoriban egy-egy csapat legfeljebb két sorból állt), de utóbbi már a negyvenhez közelített. Mégis neki lett a párja először az ifjú Babán József, ő tanítgatta a szakma fortélyaira a tehetséges fiatalembert. Gyorsan kiderült, hogy lehetetlent nem ismerő, kőkemény srácról van szó, aki nem kért és nem adott kegyelmet. Nem véletlen tehát, hogy a Fradi-tábortól a „mosolygós gyilkos” becenevet kapta. A Fradi–Postás (később BVSC) rangadókon gyakran fel is harsant a zöld-fehér kórus: „Józsi, mosolyogj!” De az is megesett, hogy az utcán kiáltott utána egy fanatikus fradista. „Büszke voltam rá, hogy a palánknál itthon nemigen ment el mellettem senki. A szovjetek elleni, már említett olimpiai meccsen döbbentem rá, micsoda messze is vagyunk valójában a világ elitjétől. Mire ugyanis odapréseltem volna az ellenfél csatárát a palánkhoz, ő már méterekre előbbre járt” – teszi hozzá kissé lemondóan.
Végezetül arról faggatom, van-e manapság kapcsolata a sportággal. Elmeséli, hogy az öregfiúk válogatottjába többször hívták, de az önköltséges mulatság, és a nyugdíjából nem futná a külföldi utakra. Mostanában a teniszre állt át, a barátokkal hetente játszik a Vágóhíd utcában. A jégkorong-mérkőzéseket a tévében megnézi, s ha valahová meghívják, örömmel elmegy, de ha nem keresik, azt is tudomásul veszi. „Nekem annyi szépet, annyi különleges élményt adott a hoki, hogy akkor sem tudnék haragudni rá, ha akarnék” – mondja búcsúzóul, majd felajánlja, hogy elvisz a legközelebbi HÉV-állomásig. Az autóban még büszkén mesél a családjáról, gyermekeiről és a négy unokáról, akik közül csak az egyik fiú, ám ő sem lépett a nagypapa örökébe.
Persze, amíg csak világ a világ, a Babán név azért így is ott lesz a magyar hokitörténelem legfényesebb lapjain.
S. Tóth János
