Egy, a 60-as évei elején járó svéd úriember tűnt fel több magyarországi jégkorongmérkőzésen az év eleje óta. Akik látták, azon gondolkozhatnak, hogy ki is lehet ő. A válasz: ő Jim Brithén. A kérdés az: ki is Jim Brithén?
A dániai évek után nagy vándorlás következett: volt vezetőedző a svéd, az angol és az osztrák ligában, majd a svéd, az ukrán és az orosz utánpótlásban is dolgozott. Hatalmas tudásával és tapasztalatával most a magyar szövetségnek segít. Két meccs között ültünk le vele beszélgetni.
Hivatalosan milyen feladata van a Magyar Jégkorong Szövetségben?
Elemzek és javaslatokat, tanácsokat adok, aztán meg akarom nézni, hogy tudnék-e itt dolgozni hosszú távon, és azt is, hogy akarnak-e velem együtt dolgozni a jövőben.
Hogyan jött az ötlet, hogy Magyarországon dolgozzon?
Sokszor jártam már itt előadásokon, konferenciákon, több témában kikérték a véleményemet. Korábban Svédországban és Oroszországban volt állásom, így a közös munka nem jöhetett szóba. Novemberben azonban véget ért az oroszországi feladatom, és a magyar szövetség végrehajtana néhány változtatást, szóval megkértek, hogy jöjjek, és nézzem meg, együtt tudunk-e valamit tenni.
Mit látott eddig?
Február óta vagyok Magyarországon. Sok dolgot láttam, amiken lehet alakítani, de ez nem azt jelenti, hogy ezek javulnának is. Meg kell tartani, ami jól működik, és megváltoztatni, ami lehetne jobb is. Ahol alacsony a hokikultúra, vannak kihívások. Láttam olyan elemeket, amelyeken lehetne javítani.
Sok évet dolgozott Dániában. Van bármi, amit ott látott, és működhetne itthon is?
A leghosszabb ideig a svéd szövetségben dolgoztam, a tapasztalataim onnan származnak, bár dolgoztam Ausztriában, Nagy-Britanniában, Oroszországban, Ukrajnában és az Egyesült Államokban is. Azt mondhatom, hogy nem ültethetsz át közvetlenül egy modellt egyik országból a másikba, fejleszteni kell azt az országra jellemző sajátosságok szerint. A tapasztalatom azt mutatja, hogy a hoki az hoki, és mindenkinek eltérő megközelítése van hozzá, mások a tradíciók és a történelem. Keresni kell egy modellt, ami illik az országhoz jelenleg és a jövőben is. Nemcsak azt kell nézni, hogy mi rossz, hanem azt, hogy mit lehetne tenni, milyenek a jövőbeni lehetőségek. Dániában láttam a lehetőséget, az ottani kultúrában a csapatsportok jobban beágyazottak, míg Ausztriában nem ez a helyzet, ott az egyéni sportok, mint a síelés, fontosabbak. Most megpróbálom megtalálni a magyarországi potenciált.
Magyarország inkább a dán vagy az osztrák helyzethez hasonlít?
A magyar sportnak nagy hagyományai vannak, hallottam embereket a múltról beszélni, hogy milyen jó volt a labdarúgás vagy a kézilabda, de ahogy mondtam, nem lehet összehasonlítani az országokat.
Milyen korábbi tapasztalatait látja itt viszont leginkább?
Oroszországot mondanám, mert ott a gyerekek korán választanak egy sportot, és arra koncentrálnak végig. Svédországban a gyerekek több sportot is kipróbálnak tizenéves korukig, amikor egyet kell választaniuk. Az oroszoknál viszont már 6-7 évesen el kell dönteni, hogy melyik lesz az a sportág, és nem lehet változtatni ezen. Ezt látom itt is, és ez egy kihívás, mert 5-6 évesen a gyerekek, vagy inkább a szüleik még nem tudják, hogy egy focistából a legjobb jégkorongozó lehetne, hiszen nincs is esélye kipróbálni. Erre megoldást kell találni. Nem azért jöttem, hogy az egész társadalmat megváltoztassam, de megpróbálom egyre jobbá tenni a helyzetet.
Ha beszélnénk a volt a játékosaival, milyen típusú edzőnek írnák le?
Azt mondanák, hogy sokat követelek, odafigyelek a részletekre, és hogy mindegyiküktől azt akartam, hozzák ki magukból, ami bennük van. Azt akartam, hogy a lehető legjobb játékossá váljanak. Nagyon ambiciózus vagyok, néha túlságosan is.
Edzőként a hagyományos svéd stílust képviseli, vagy a különböző stílusok ötvözetét?
Mindig a technikás támadó hokiban hittem, de jó védelemre is szükség van - ahogy az ökölvívásban, ha offenzíven lépsz fel, a végén kiütnek. Szeretem a nyílt játékot, amikor kész vagy támadni és gólokat szerezve nyersz, ahelyett, hogy abban bízol, eggyel kevesebbet kapsz. Ez a svéd stílus 8-10 éve kezdődött, részese voltam, egyike a misszionáriusoknak, akik megpróbáltak áttérni erre a stílusra. Én voltam az egyik, aki azt mondta, nyíltabb játékra van szükségünk, többet birtokolni a korongot, gólokat szerezni, összességében támadóbb szelleműnek lenni. Nagy hatással volt rám ez a játék, szeretem ezt.
Sok meccset látott, amióta Magyarországon van, Erste Liga-, EBEL-meccseket, valamint junior találkozókat is. Milyennek írná le a magyar hokit?
Könnyű idejönni, és megmondani, hogy mi nem működik. Azt mondanám, hogy hiányoznak az alapok, jobb egyéni képzettséget szeretnék látni, technikában és taktikában egyaránt. Azt érzem, ahogy Ukrajnában is, hogy a gyerekek túl korán kezdenek el jégkorongozni, és sajnos nincs verseny. Több versenyt szeretnék látni, azt, hogy a srácok minden csatát meg akarnak nyerni, minden csere alkalmával. Talán szerencsések vagyunk Skandináviában, hogy a gyerekek imádják a sportágukat, ezt lehet látni a szemükben és a mosolyból az arcukon. Néha más országokban viszont azt látom, hogy a gyerekek csak azért vannak a jégen, mert valamit sportolniuk kell.
Hogyan teremtene versenyhelyzetet?
Ez egy jó kérdés. Ez a kihívás, amit láttam Dániában is, amikor először ott kezdtem dolgozni. Nem a legügyesebbek választották a hokit, aztán pár év után fordulat állt be, és talán tíz év múlva azt látjuk, hogy a helyzet megváltozik. Könnyű megtalálni, hogy mi a rossz, de Magyarországon a sportkultúra magas, látni a minőséget, az edzők egyre jobbá akarnak válni. Professzionalizmust látok és azt, hogy pénz is rendelkezésre áll. Pénzre szükség van, de ez egyúttal problémák forrása is lehet. Talán jobban meg kell nézni, mi az elit hoki, mi a tehetséggondozás és mi a szabadidős hoki. Szeretem látni a potenciált, nem csak azt, ami már megvan. Van lehetőség? Hogyan tudjuk ezt maximálisan kihasználni minden játékosban, edzőben, vezetőben és gyerekben? Mi is a potenciál? Ez az, amit szeretek, ez az életem.
