Hosszan tartó súlyos betegség után szombat éjszaka, 68 éves korában elhunyt Dr. Galambos Béla. A nyolcszoros magyar bajnok, a nemzeti színekben négy világbajnokságon is jégre lépő, 73-szoros válogatott játékos a hatvanas-hetvenes évek meghatározó alakja volt. Visszavonulás után bizottsági tagként segítette a Magyar Jégkorong Szövetség munkáját.
Már serdülő játékosként a Népsport címlapján szerepelhetett: korosztályos csapata 53 góljából 41-et ő szerzett a bajnokságban. 1964 decemberében, 15 évesen mutatkozott be az Újpesti Dózsa felnőtt csapatában, nevelőegyesületében 1975-ig szerepelt, és öt bajnokságot nyert (1965, 1966, 1968, 1969, 1970).
A kor szabályainak megfelelően egy év kihagyás után igazolhatott át a Ferencvárosba, ahol további három szezonban játszott, mindegyikben bajnoki címet szerezve (1977, 1978, 1979). Bajnokként fejezte be OB I-es pályafutását.
A bajnokság mellett a Magyar Kupát is 8-8 alkalommal (1965, 1966, 1970, 1971, 1972, 1976, 1977, 1979) nyerte meg csapataival. Számtalan nagy FTC-UTE rangadón lépett jégre a Kisstadion nem ritkán tízezres közönsége előtt.
A felnőtt válogatottba az 1969-es szkopjei világbajnokságra kapott először meghívót. A magyar címeres mezben 1974-ig játszhatott és négy vb-n (1969, 1970, 1972, 1973) képviselte az országot.
Hetvenháromszoros válogatott tagságával négy világbajnokságon volt centere a híres Bálint Attila - Galambos Béla - Menyhárt Gáspár sornak.
Visszavonulása után a Magyar Jégkorong Szövetség munkáját is segítette jogi végzettségével. Tavaly szeptember 30-án lett az MJSZ Hírességek Csarnoka tagja.
Tejfalussy Béla, a Történeti Munkacsoport vezetője ezt mondta róla: „Ahogyan megismerhettem játékos és játékvezetői pályafutásom során, Galambos Béla - becenevén Drágám - rendkívül sportszerű, igen technikás kiváló center volt mindkét egyesületében. Sporttársaival nagyon jó viszonyban volt, mérkőzéseken ritkán került a büntetőpadra. Játékintelligenciája a center poszton sorának meghatározó tagjává tette”.
Ő így vallott magáról a Hírességek Csarnokába történt beválasztása alkalmából a szövetségnek írt levelében: „Fodrász édesapám vendége, a néhai jó hokista Bán József biztatott apámon keresztül, hogy menjek le az Újpesti Dózsába, ahol ő is játszott. Azt sem tudtam, hogy az milyen játék.
A Bajza utcai garzonház helyén három teniszpálya volt, ahol kurblis korcsolyával tanultam meg korizni, ami rögtön tönkretette a cipőmet. Nővérem ekkor már Kanadában, a hoki őshazájában élt, tőle kaptam az akkori csúcsprofi jégkorongos hokikorcsolyát. Már otthon is a lábamon volt és mindennap jártam a Műjégpályára korcsolyázni.
Szerelembe estem a hokival, mindennap a jégen voltam, és mivel a fiataloknak csak késő este jutott pálya, ezért sokszor előfordult, hogy a Kisstadionban villanyoltás után, a holdfényben játszottunk tehetséges sportbarátommal, Radics Jancsival, akivel együtt nyertünk bajnokságot fiatalként a felnőtt Újpesti Dózsában.
Nyolc felnőtt hokibajnokságot nyertem, négy világbajnokságon szerepeltem az első sor (Bálint – Galambos – Menyhárt) centereként, 73 alkalommal húzhattam magamra a magyar mezt.
Visszavonulásom után sem tudtam végleg letenni a korcsolyát, még két bajnokságot nyertünk a másodosztályban. A hokit a mai napig is követem, amíg tudtam, kijártam a mérkőzésekre is és a TV-ben követem az összes világeseményt.
Örülök, hogy tagja lehettem a nagyobb Jégkorongos Családnak.”
Nyugodjon békében, emlékét megőrizzük!
